Démoszthenész, a híres athéni szónok, alatta pedig Iszokratész önéletrajza olvasható.
Athénban születtem, meglehetősen vagyonos családban. Szüleimet nagyon szerettem, minden támogatást megkaptam tőlük.
Édesapám, Theopomposz nagy elvárásokat támasztott felém, ami nagy nyomásként nehezedett rám. Kardkovács műhelye volt, ahol jól szervezett munkát irányított. Hétéves voltam, amikor apám árván hagyott, de jólétben – kevés híján tizenöt talentumra rúgott vagyonomnak teljes becsértéke. Gyámjaim azonban hűtlenül bántak a pénzzel: egy részét elsikkasztották, a másik részt pedig gondatlanul kezelték, úgyhogy még a tanítóim sem kaptak fizetséget. Ezért nem részesültem gondos és előkelő neveltetésben, de különben is gyenge szervezetű, gyakran betegeskedő gyermek voltam. Ezért anyám kímélt minden munkától, és nevelőim sem serkentettek rá. Társaim, hogy csúfot űzzenek belőlem, a Batalosz gúnynevet adták nekem. A családi tragédia, az anyagi bizonytalanság, a folyamatosan váltakozó gyámnevelő, a sok betegeskedés és a csúfos megalázás szorongóvá tett, beszédem romlott és tartós dadogóvá váltam.
A szónoklathoz a következőképpen kaptam kedvet: Kallisztratosz szónok az óróposzi kérdésben beszédet készült tartani a törvényszéken. Kérve-könyörögve rávettem nevelőmet, hogy vigyen el magával a beszéd meghallgatására. Ott eldöntöttem, hogy szónok leszek, mesterem Iszaiosz volt, bár abban az időben tartott fenn szónoki iskolát Iszokratész is. Eleinte különböző gátlásokba ütköztem. Ezek közül a legnagyobb a dadogásom volt, amelyet sajátos módszerrel küzdöttem le. Számba köveket vettem, és így szavaltam. Nagy segítséget kaptam barátomtól, Szatürosztól is ennek leküzdésében. Mihelyt elértem a nagykorúságot, perbe fogtam gyámjaim, és több beszédet tartottam ellenük. A pert végül nagy nehezen megnyertem. Ezután közügyekkel kezdtem el foglalkozni, mindig figyelemmel kísérve Iszokratészt, aki kíméletlenül bírált és leminősített. Ezt azért tehette, mert első nyilvános szerepléseim alkalmával szavaim még elvesztek a zajban, kinevették szokatlan beszédmódom, amely hosszú körmondatokkal zsúfolt és bonyolult volt, nehezen érthető érvelésekkel terhelődött. Emellett Iszokratész, akit egyébként szakmailag nagyra tartottam, a hangomat is gyengének találta. Szerinte kiejtésem nem volt tiszta, a lélegzetem pedig kihagyott. Úgy vélte, ez zavarta beszédem értelmét, mert megszakította a körmondatokat. Ám kérdem én, mi értelme a hosszú körmondatoknak, ha mire a végére érünk, az elejére már nem is emlékszik a tisztelt hallgatóság? Talán ezért nem választottam annak idején a neves Iszokratész szónoki iskoláját, mert nem tartottam helyesnek ezt az irányt. A sikertelenségek mindig kedvemet szegték, és többször gondoltam, hogy felhagyok a szónoki tevékenységgel. Ám mindig akadt támogatóm, aki továbblendített, és újból küzdöttem. Kapcsolatba kerültem a színészettel, és földalatti dolgozószobát alakítottam, ahol előadásmódomat rengeteg gyakorlással tökéletesítettem. Iszokratész nem tartott tehetségesnek, szerinte fáradságos munkám, szorgalmam, kitartásom eredménye a siker. Azt mondom, mindkettő szükséges hozzá, és a néphez hű férfi törődik a szónoklattal, mert a felkészülés a nép szolgálata.
A háromesztendős háborúban elszenvedett athéni vereség idején kapcsolódtam be a politikai életbe. Kezdetben a békepárti Eubulosz híve voltam, később azonban felismertem, hogy nagyobb veszélyt jelenthet a terjeszkedő Makedónia. Első, II. Philipposz, elleni híres philippikámat ezek után mondtam el. Beszédeim nagy hatással voltak az athéni polgárokra, és sok követőm lett. Féltettem a poliszok függetlenségét és a görög kultúrát a makedónoktól, hogy barbárként akarnak betörni a művelt Hellászba, később mégis – taktikai megfontolásból – a békekötés mellett léptem fel. Ezután azonban szembe szálltam a makedónbarát párttal és annak vezetőjével. Az athéni nép mindezért aranykoszorúval jutalmazott. Iszokratész, az előbb említett vezető, nagy nemezisem lett; sokat érveltem ellene, többször le is győztem. Vetélytársam volt továbbá a barbárbarát Aiszkhinesz, aki vádaskodott ellenem, de még ő is elismerte, hogy nagy ellenféllel van dolga. Ezután egy évvel Thébaival szövetségben kitört a háború Makedónia ellen. A khairóneiai csatában – melyben magam is részt vettem – azonban vereséget szenvedtünk. Nagy Sándor halála után újra a függetlenségi mozgalmak élére álltam, de a vereség után újra menekülésre kényszerültem. Majd legnagyobb ellenségem, Démadész, aki egyébként remek szónok, halálra ítélt.
Bukásomat nehezen viseltem, életem értelmetlenné vált. Tollam volt a társam sikereim ösvényén, tollam kísért el életem végéhez.
A nevem Isocrates, (magyarul: Iszokratész)
Jómódú athéni családban születtem a 86. olimpiaszban, Theodórosz és Hédütő sarjaként.
A családi vagyon jóvoltából olyan nagy bölcselőktől tanulhattam kiskoromtól kezdve, mint például Prodikosz vagy Teisziasz. A peloponészoszi háború alatt édesapám minden kézzelfogható földi javát elvesztette. A háború után városunk felett a fennhatóságot Spárta vette át, akkor kezdődött a 30 éven keresztül tartó zsarnok uralom. Én ezelől Khiosz szigetére menekültem. Itt megpróbálkoztam egy rétoriskola létrehozatalával, ám tervem kudarcba fulladt. Amint visszaállították a demokráciát szülővárosomban, hazatértem és szerencsét próbáltam törvényszéki beszédíróként. Én ugyan gyenge orgánumom és nem túl jó kiállásom miatt emelvényre sosem léptem, ám másoknak írt beszédeimmel jelentős sikereket értünk el. A beszédek megírásakor nagy figyelmet fektettem a jó hangzásra, a mondatok harmonikus összekapcsolódására. A beszédek mellett még számos műben kifejtettem véleményemet. Ezek közül a legfontosabbak: Panégürikosz (‘Ünnepi beszéd’), Plataikosz, Arkhidamosz, Perieirénész (‘A békéről’). Episztoláimban például a görögség államalakulatokba való tömörülését sürgettem és a hellén nemzet önmeghatározásának útjait kerestem. Meggyőződésem volt, és még most is az, hogy a poliszok összefogásában rejlik az erő.
Elvetettem a poliszok függetlenségét is, amelyet vetélytársam, Démoszthenész is hirdetett. Az egész görögség érdekeit képviselni törekvő hatalmakat és államférfiakat támogattam, mint például II. Philipposz, makedón királyt. A görögség nem volt egységes az uralkodóval szemben. Akkoriban két párt alakult, az egyiknek én voltam a vezetője a másiknak a korábban már említett Démoszthenész. A mi pártunk a görögség válságának megoldását a Perzsa Birodalom meghódításában látta, ami külső segítséggel, a makedónok részéről lett volna kivitelezhető. A mi pártunkkal szemben lépett fel a makedónellenes párt. Démoszthenész és követői féltették a poliszok függetlenségét és az általuk biztosított demokráciát. A makedónellenes pártot támogató poliszok össze is csaptak II. Philipposz seregeivel. A makedónok győzelmét jelentő összeütközés Khaironeiánál zajlott i.e. 338-ban. I.e. 337-ben a poliszok elfogadták II. Philipposz fennhatóságát, és képviselőik aláirták a Korinthoszi-szövetséget. Ezután a király megkezdte a felkészülést a perzsák elleni hadjáratra, ám elindítani már nem tudta váratlan halála bekövetkezése miatt. Démoszthenésszel ellentétben aki szónoklatokat írt, én inkább politikai pamfletekbe sűrítettem a gondolataimat. Írásaimban számos idézet is olvasható, személyes kedvencem: “Az ékesszólás olyan mesterség, amely a kicsiből nagyot, a nagyból kicsit tud csinálni.” I.e. 392 körül megnyitottam azt a szónoki iskolát, ahol a későbbiekben tanítottam. Az intézmény messze földön híres lett és jelentős vagyonra tettem szert általa. Athéni iskolám élén valamint retorikai programjaimmal nagy hatást gyakoroltam a szónoklattan és a prózai stílus tökélesedésére.
Azért jelentkezem a meghirdetett állásra, mert nagyon felkeltette az érdeklődésemet, és korábbi tapasztalataim alapján alkalmasnak találom magam a feladatok elvégzésére.
