A marathóni futó, Pheidippidész pályaelhagyás mellett döntött, testnevelő tanár szeretne lenni. Önéletrajzát Varga Szofi készítette el.

Pheidippidész (Φειδιππιδης)

Kr. e. 510-ben születtem Athénban, édesapám és édesanyám is egyszerű polgár volt. Már fiatal koromban is érdeklődtem az atlétika, főleg a futás iránt. Kezdetben csak hobbiként tekintettem a sportra, ám később profi futóként több győzelmet is arattam a pánhellén játékokon.

Az évek teltek, a görög-perzsa konfliktus pedig egyre kiélezettebbé vált. 490-ben, amikor az athéni hadsereg összegyűlt, hogy meginduljon Marathón felé, személyesen kerestem fel Miltiádészt, és megpályáztam a hírvivői posztot. Mint kiderült, ő is hallott sporteredményeimről, ezért gondolkodás nélkül elfogadta jelentkezésemet, s rögtön megkaptam első feladatomat is: Lakóniába kellett mennem, segítséget kérni a spártaiaktól. Hazarohantam, búcsúzóul arcon csókoltam anyámat és apámat, majd nekivágtam az útnak. Az év kilencedik hónapjában jártunk, a nap kíméletlenül tűzött rám Spártába sietve. A rózsásujjú Hajnallal együtt én is megérkeztem a lakedaimónok honába, és ott átadtam az üzenetet. A spártaiak biztosítottak segítségükről, azonban figyelmeztettek, hogy csak holdtölte után indulhatnak hadba. Köszönetet mondtam nekik, és rögvest elindultam Marathónba, ahol érkezésemkor már lázasan folyt a csata. Az isteneknek hála, győzelmet arattunk, amiről azonnal tájékoztatnom kellett az athéniakat is. 40 kilómétert futottam teljes páncélzatban, célba érve pedig csak annyit tudtam mondani: Győztünk!

Úgy érzem, illő lenne tisztázni a velem kapcsolatban terjengő pletykákat. Először is nem, nem haltam bele a marathóni futásba, valamint igenis én voltam a hírvivő, nem Therszipposz, főleg nem Euklész. Mindkettőjüket jól ismerem, gyerekkorunkban együtt szerettünk bele a futásba, ám ameddig én keményen edzettem, ők olajfák tövében hűsöltek, borozgattak önfeledten. Nyilván felmerülhet a kérdés, hogy miért hagyott ki történetéből Hérodotosz? Jómagam sem tudom, talán egyszer őt is felülmúltam egy sportversenyen…

Életem negyvenedik évébe érve már kénytelen vagyok visszavonulni, ám nem szeretnék teljesen szakítani a mozgással, ezért gondolom úgy, hogy a testnevelő tanári pozíció tökéletes lenne számomra. Nem lennék azonban egy átlagos, kedveskedő pedagógus: minden órán kemény edzések folynának, tizenkettedik osztályban pedig kötelezővé tenném a testnevelés-érettségit, maratonfutással egybekötve. (Ami természetesen nem 42.195, hanem csak 40 kilométer hosszú lenne, egyrészt a történelmi hitelesség kedvéért, másrészt pedig azért, mert nagylelkű vagyok.) Úgy vélem, minden iskola örömmel venné, ha egy igaz hős dolgozna náluk.

Várom visszajelzésüket!